2014. február 2., vasárnap

Egy hideg, fagyos téli napon

Ez a nap eléggé hidegnek indult, és tartósan az is maradt egész végig. Persze ez a kirándulástól és kedvenc etető helyek felkeresésétől nem tántorított el minket R. barátommal most sem.
Már jól bevált helyszínekre mentünk el, tudván, hogy biztos lesz ott madár és állatvilág és valóban nem csalódtunk.

Én tulajdonképpen vártam már nagyon ezt a hideget - tudván azt, hogy ilyenkor olyan fajok is lesznek, amit máskor nem láthatunk. Pár hete a csapatos fekete rigók megjelenésével egyértelmű volt, hogy korántsem lesz még vége a télnek, és bizony úgy is lett. És akkor még nem is sejtettük, hogy a várva várt havazás is meg fog érkezni.

Ahogy elindultunk befelé az erdőbe (ami most is a sűrűn látogatott Farkas-Erdő volt), egyből elcsendesedtünk és "szenzorainkat"  a környezetre összpontosítottuk. Itt bizony nagy élet van.



Az egyik fán máris egy etetőt vettünk észre....



Utána megjelent egy nagy kedvencem, a mókus.


 

Madarakban sem volt hiány: zöldike, erdei pityer, kék cinege, őszapó váltották egymást....

 




Majd figyelmünk ismét a mókus felé fordult:




Ismét madaraké volt a főszerep, volt aki táplálkozott, volt aki fentről (citromsármány) figyelte az eseményeket, majd őszapók jelentek meg csapatostul:







Az etetők körül, a következő fajokkal találkoztunk: széncinege, kék cinege, barátcinege, erdei pinty, zöldike, citromsármány, szajkó, nagy fakopáncs, őszapó. Utóbbinak különösen örültem.

Közben míg figyeltük a mókusokat egy természetjáróval is összefutottunk, aki nem kocsival, hanem 3-4 buszmegálló után jutott el ide - nem úgy mint mi, és még mindig hordja a táplálékot kedvenceinknek. Sok érdekes dolgot mesélt, amin érdemes volt elgondolkozni, no meg azon, hogy ő 70 éves már. Mi fogunk ilyet csinálni ennyi idősen? Hol leszünk akkor?

Annyira hideg volt, hogy nem lehetett észre venni - sokszor szinte vacogtunk. Egy hosszabb útra indultunk, és csak egymást ismételtük: "mennyire jó itt lenni".
Sok emberrel találkoztunk közben, szülőkkel és gyerekeikkel, futókkal... És megint találkoztunk egy nyúllal! Persze eszméletlen gyors is volt, így lehetetlen lefotózni, de nagy élmény így is...

Következő programunk az volt, hogy tájképeket csináltunk és makró témákat kerestünk... A nádas felől fácán hangját hallottuk, jóval messzebb pedig zöld küllő nevetett rajtunk. Jó 50 percet töltöttünk itt, fantasztikus volt. Mókusból kettőt figyeltünk meg a barnábbat és a vöröset.








A fenti levelekről az elmúlás jutott eszembe.

Ezután a másik kedvenc helyünkre igyekeztünk némi ennivaló elfogyasztása után: a Kána-tóhoz. Mindig valami újat látunk itt, amiből most sem volt hiány: Mai felhozatal: tőkés récék,  csörgő réce, vízityúk, kárókatona, dankasirály, vörös vércse.












Már teljesen kockára fagyott a fülem, a kezemet alig éreztem mire elindultunk visszafelé, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy megérte kimenni, valahogy a csend , az állatvilág a természet megnyugtat és feltölt egy újabb hétre. Legyen akár -10 fok is. A lényeg a szabadság és ismét hangsúlyozom a csend... Ami körülvesz és ami által az emberi lélek is megnyugszik. 
Így tértünk haza elégedetten, új élményekkel tele és a fülembe még mindig ott voltak a természetjáró szavai...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése